Prológus
Egy lány. Egy álom. Egy válóság. De vajon mi történik amikor az álom valósággá válik és te nem tudod megváltoztatni?

Üdvözöllek kedves Látogató!

Remélem tetszeni fog a blogom! És élvezni fogod az itt eltöltött időt!

A gif alatt található egy 'Prológus' gomb, értelem szerűen ott van a prológus.
A szöveg alatt van a 'pop up my cbox' itt található a chat!
Az egyes gomb alatt található a mostani blogom és a kettes alatt a szereplők.
A hármas pont rejti a blog előző történetét, ha érdekel.
A plusz jel alatt találhatóak a cseréim.
A '♣' jelre kattintva tudtok kommentelni.

P.s.: Ha a cseréim között voltál, vagy szeretnél oda kerülni írj a cboxba vagy a cassidykclare@gmail.com címre!

xx Cassidy

Pop up my Cbox

✿ ✽ ✿

Dance with me
1
2
3
✛



10.fejezet
♣ 0




Korábban nem hittem el azoknak, akik egyre azt hajtogatták, hogy minél tovább tagadunk valamit, a felismerés annál fájdalmasabb lesz. Olyan erővel támadt rám az emlékek súlya, hogy ha Nico és Aaron nem tart vissza attól, hogy elmeneküljek, és nem maradnak végig ott mellettem, amíg viszonylag megnyugszom valószínűleg ezúttal nem lettem volna túl „gyenge”, mint az elmúlt hónapokban jó párszor, valamint most senki nem talált volna rám az utolsó pillanatban.

ef


Ezúttal sikerrel kell járnom. Én nem tudok Melissa nélkül élni, egyszerűen nem megy. Egy fél soha nem lesz egész a másik fele nélkül. Nem lennék képes többé tükörbe nézni, ha tovább élnék. Miattam haltak meg. Hiába hajtogatja mindenki, hogy tévedek és pontosan tudom, hogy ha nem vagyok annyira önfejű megmenekülhettek volna, vagy legalább én is meghaltam volna velük együtt. Miért voltam olyan hülye, hogy veszekedtem Melissával? Nem bírom. Egyszerűen nem tudok így élni, feladom. Igaza volt Emettnek. Nem érdemlem meg az életet.
Egy doboz altató meg egy üveg alkoholos ital társaságában szöktem meg otthonról. A legutóbbi eset óta árgus szemekkel figyeltek. Ezúttal nem láttam jó ötletnek otthon próbálkozni. Ott túl hamar megtalálnának. A fürdőszoba nem elég jó rejtekhely és egy penge nem elég a halálhoz.
A szokásosnál sokkal hamarabb értem oda és szerencsémre senki nem volt a rejtekhelyünkön. Nem csak én és Melissa tudtunk róla, de nélkülünk nehezen találtak oda. Egy ember kivételével, aki most szerencsére nincs a közelben és ha minden igaz, egy jó darabig nem is lesz.
Hátamat a sziklának vetve húztam meg az üveget. Azzal a lendülettel, ahogy beleittam köptem is volna ki, de erőt vettem magamon és lenyeltem. Az alkohol végigmarta a nyelőcsövem. Élveztem ezt a fájdalmat. A vodka szép lassan fogyott az üvegből és vele párhuzamosan az altatók száma is elég rendesen megcsappant, én pedig éreztem, hogy egyre jobban zúg a fejem, hogy egyre nehezebb nyitva tartani a szemem. Azt mondják, hogy mindenki megbánja az utolsó pillanatban, hogy eldobja magától az életét. Kivétel lehettem volna, ha az utolsó pillanatban nem rémlik fel az emlékeim között egy arc. A nevét már nem tudtam felidézni, de tudtam, hogy fontos volt nekem. Olyan fizikai fájdalom hasított belém, hogy ha még képes lettem volna üvölteni talán még a Holdon is hallják a sikolyom. Egyre kevesebb emléket tudtam felidézni és megijedtem tőle. Nem akartam, hogy elvesszenek az emlékeim. Én csak meg akartam menekülni erről a világról. De talán tévedtem. Talán nem lett volna lehetetlen tovább élnem. Próbáltam küzdeni, de egyre kevésbé ment. Olyan volt, mintha lebegnék, mintha valaki vinne valahová, miközben én súlytalan lennék. Hát ilyen a halál?

ef

*Ismeretlen szemszög*
Túl sokan vannak körülötte. Túl feltűnő lennék. Nincs még itt az alkalom. De még meg fogja bánni azt, amit velem tett. Kegyetlenül megbánja. NEM. NEM TEHETSZ ELLENE SEMMIT SEM!! Meg tudsz akadályozni? Én vagyok az erősebb. A rossz mindig is erősebb volt. Meg fogom találni a módját, hogy legyőzzelek. Álmodozz csak nyugodtan.
--
2008.07.03.
-              Miért vagy megint itt? – húzódtam ijedten a kórházi ágyam végébe. Nem volt elég az, hogy alig emlékezzem pár dologra a régi életemből, és még most idegenek is terrorizálnak. A héten minimum hatodjára jár bent nálam, de még mindig félek tőle valamiért. Nem lehet az embernek öt perc nyugalma?! – És legfőképp, mi a fenét akarsz tőlem?
-   Clarissa ne szórakozz velem. Ez kicsit sem vicces.
-   Még mindig nem mondtad el, hogy honnan tudod a nevem. – néztem rá.
-  Nem is tudtam, hogy ilyen jó színész vagy. – nevetett rajtam. Miért nevet ki? Hisz’ tényleg nem ismerem…
-   Én tényleg nem tudom, hogy kivagy. – próbálkoztam még egyszer.
-   Ez nem lehet igaz. Ez csak valami rossz vicc, ugye?- nézett a szemembe az ismeretlen a világ legszomorúbb tekintetével.
-   Nem. Sajnálom.
-   Akkor nem kereslek többé, ígérem, de… mindegy - sóhajtott lemondóan az idegen, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
-   Sajnálom, tényleg. Sajnálom, hogy nem emlékszem rád. – mondtam az akkor már csukott ajtónak és magam sem tudom miért, de kitört belőlem a zokogás.

ef

Annyira sajnálom Nico – ébredtem a saját zokogásomra - hogy felejthettelek el? Egyszerűen nem értem. És hová tűnt mindenki? Talán álmodtam az egészet? Az nem lehet, mert akkor nem feküdnék egy irodában, betakarva.
-          Hát felébredtél… Már gondolkodtam, hogy felkeltelek, de az jobb móka, ha magadtól jössz rá, hogy itt vagyok. Szeretem nézni a halálra rémült arcod, drágám - jött a szoba egyik sarkából egy félelmetesen ismerős hang.